2011. október 1., szombat

1. Királyok 4.

Érdekes, hogy Salamon nem a törzsi határok mentén osztja fel 12 részre az országát. Ez egy oldalról logikus volt, mert a nemzetségek által kapott területek termelékenysége és a létszámok miatt ez eléggé egyenlőtlen lett volna. Másik oldalról azonban sérthette az ősi törzsi összetartást és nem lehetetlen, hogy ez is benne volt később a két részre szakadásban (mindamellett, hogy az Isten ítélete volt).

János 1:1-18

A evangélium szerzőségét illetően - bár sehol nem említi meg Jánost név szerint - nem szokták megkérdőjelezni János apostolt. A másik három (szinoptikus) evangélium 50 és 70 között íródhatott, ez jóval utánuk, akár mintegy azok kiegészítésként is, 85-90 között - János levelei után és a Jelenések előtt. Könyvében Jézust Isten Fiaként mutatja be. Nincs nemzetségtáblázat; Isten Fia öröktől van; „minden általa lett”. Érdekes, hogy Názáret az Ószövetségben sehol nincs megemlítve, tehát nem egy ősi, hanem egy eldugott, lenézett város ahol Jézus felnő, ahonnét származik (Názáreti Jézus). Nátánaélt itt az elején, majd a végén említi meg János. Közben mi történt vele, nem tudjuk, sehol máshol nem találkozunk a személyével.

„Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében.”

János 1:12

2011. szeptember 30., péntek

1. Királyok 3.

Az áldozóhalmok a korábban kánaániak által Baál tiszteletére használt magaslatok voltak, ahol a héberek az Úrnak építettek oltárokat és ott áldoztak. A Gibeóni azért is volt különleges, mert ott állt ebben az időben a Mózes által készített szent sátor és az égőáldozati oltár. A halmok használatának jogossága erősen kérdéses. A bálványok elpusztítása mellett a halmokat is tönkre kellett volna tenniük. Oltárt csak megszentelt helyen lehetett építeni. Ezek az áldozóhalmok később a bálványimádás helyei lettek.

Zsidók 13.

A levél végén Timóteus említése az, ami miatt a legtöbb vita van a szerzőség ügyében. Van aki azt állítja, hogy pont ezért írhatta Pál, aki ismerte Timóteust és sokat utazott vele. Pál életében azonban nem tudunk olyanról, hogy Timóteus fogságban (börtönben) lett volna, míg Pál szabad volt, ráadásul elég sokat utazott külön, Pál megbízásából. Pál római fogsága(i) alatt Efézusban szolgált, és a hagyomány szerint ott is halt meg. Én a magam részéről megkockáztatnék még egy olyan felvetést is, hogy ez a Timóteus nem is az a Timóteus, hanem egy másik… Ezek azonban csak találgatások, így a legjobb a kérdést nyitva hagyni!

„Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva.”

Zsidók 13:13

2011. szeptember 29.,csütörtök

1. Királyok 2.

Adónijjá kérése talán ártatlannak tűnik, azonban, bár Dávid nem élt Abisággal, feltehetően a háreméhez tartozott. A hárem birtoklását általában úgy értelmezték, mint a trónhoz való jogot - lásd Absalon tettét. Salamon ezért értelmezi ezt úgy, hogy Adónijja továbbra is a trónra vágyik. Az oltár szarvába kapaszkodásról már olvastunk Adónijjá esetében is az előző fejezetben. Valójában nem sokat tudunk az oltár szarvának megfogásával kapcsolatos dolgokról (ezt a két konkrét esetet olvassuk összesen a Bibliában), nem lehetetlen, hogy a menedékvárosok kijelölése előtt a véletlen gyilkosságok megtorlása elől való menekülés helye volt. Az azonban egyértelmű Mózesi törvény volt, hogy a szándékos, orvul elkövetett gyilkosság esetén nem védhetett meg az oltárhoz való menekülés senkit sem.

Zsidók 12.

A Károli fordításban egy elírási hiba van a 4. versben (vérig helyett végig) - ez semmilyen más fordításban nem szerepel így, tehát nem fordítási hiba. Érdekes, hogy korábban úgy érezhetjük, hogy „szegény” Ézsaut becsapta Jákób. Itt elég fordított képet látunk ehhez képest!

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki ... vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.”

Zsidók 12:2

2011. szeptember 28., szerda

1. Királyok 1.

A Királyok könyvei szerzőjének - ami a Sámuel és a Krónikák könyveihez hasonlóan eredetileg egy könyv volt - a zsidó hagyomány Jeremiást tartja, de ez eléggé kétséges. Bárki is volt, feltehetően több forrást is felhasznált könyve összeállításához, és szorosan illeszkedett a Sámuel könyvéhez, mintegy annak történetbeli folytatását írva meg. Keletkezési idejében is több feltételezés létezik, legvalószínűbb, hogy a babiloni fogság vége (Kr. e. 538) felé, de még előtte, tehát Kr. e. 550 körül íródott. A két könyv Salamon után a kettészakadt ország további 40 uralkodójának életéről számol be, és kb. 400 évet (Kr.e. 970-560) ölel át, a babiloni fogságba vitelig.

És akkor nézzük az első fejezetet: Adónia Dávid negyedik fia, aki Absalont követte, így valójában ő lehetett ebben az időben a legidősebb élő trónörökös. Dávidnak azonban megvolt a joga, hogy utódját megválassza, és azt Adónia is tudhatta, hogy Salamont kedveli. Érdekes, hogy Salamont pap keni fel, míg Sault és Dávidot próféta kente fel királynak. Rajtuk kívül még Jéhúról olvasunk, akit próféta (Elizeus tanítványa) kent fel - őt is az Úr választotta Izrael királyának, és nem az örökösödési rendben következett, mint anno Dávid sem

.

Zsidók 11:23-40

Az író tovább folytatja az Ószövetségi személyek hitének bemutatását. Érdekes, hogy találunk közöttük nem zsidó származásút is, pl. Ráhábot. Ez alapján ő sem amiatt menekült meg, mert jól bánt a kémekkel, hanem a hite miatt! A felsorolt különböző halálnemek közül Zakariást, Jójáda fiát Jóás korában kövezték halálra (őt az Úr Jézus is említi a Lukács evangéliumában), Ézsaiást pedig a hagyomány szerint Manassé király idejében kettéfűrészelték.

„mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott”

Zsidók 11:40

2011. szeptember 27., kedd

2. Sámuel 24.

Érdekes, hogy a Krónikák könyve ezt a történetet a Sátán támadásaként írja le és nem Isten haragjaként. Az „ismét” előzménye a 21. fejezetben leírt éhínség lehetett. A támadás nem Dávid elleni volt, ő csupán az eszköz lehetett. Önmagában a nép megszámlálása nem lett volna bűn, emögött azonban Dávidnak a birodalma nagysága feletti büszkesége állhatott vagy mivel „kardforgató” emberről olvasunk lehetett az is, hogy inkább a mozgósítható emberi létszámban (hadban) bízott, és nem Istenben. Az eset nem tudjuk pontosan mikor történt, feltételezik, hogy Dávid uralkodásának vége felé, és ha Isten haragjaként magyarázzák, akkor az sem lehetetlen, hogy amiatt volt, mert a nép többször is az Isten által választott, felkent királlyal szemben a lázadókhoz pártolt.

Zsidók 11:1-22

Az egész fejezet azt tárja elénk, hogy az Ószövetségi emberek sem az áldozatok bemutatása (cselekedeteik) miatt voltak kedvesek Isten előtt - ez alapján nem sok különbséget lehetett volna tenni Kain és Ábel között -, hanem egyedül a hitük miatt. Nagyon fontos mondanivaló, hogy Isten ma sem a jó cselekedeteinkre kíváncsi, nem azért fog gyermekeivé fogadni, hanem kizárólag a hitünk miatt.

„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van.”

Zsidók 11:6

2011. szeptember 26., hétfő

2. Sámuel 23.

A fejezet első részében Dávid utolsó beszéde inkább értendő úgy, mint az „utolsó költeménye, zsoltára”. A hősök közül sok elég nehezen azonosítható be mert másképp találjuk meg itt és másképp a Krónikák könyvében - és eltérő lehet a Vulgátában valamint a Septuagintában is. Van azonban pár érdekes: Benája (20. vers) vágta le később Salamon parancsára Joábot, és őt nevezte ki Salamon fővezérnek. A gilói Eliám, Ahitófel fia (34. vers) Betsabé apja volt; a végén (39. vers) említett Hettita Úriás pedig Betsabé férje.

Zsidók 10:19-39

A kárpit választotta el a Szentek Szentjét (Isten jelenlétét) a Szentélytől, és ez hasadt ketté, megnyitva az utat Istenhez, amikor Jézus bevégezte a munkáját a kereszten. A 25. vers - „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták” - sok vitára adott már okot. Sokan értelmezik úgy, hogy a helyi gyülekezetet, ahova tartozol nem hagyhatod ott, tehát nem mehetsz át másik gyülekezetbe (főleg nem más jellegű közösségbe), de sokkal valószínűbb, hogy itt a szerző az egyetemes egyházra gondolhatott, és a gyülekezet elhagyásán a hitehagyást érti, azaz a keresztyénségtől való elfordulást.

„A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett.”

Zsidók 10:23

2011. szeptember 25., vasárnap

2. Sámuel 22.

Ez az ének úgyis fennmaradt, mint a 18. Zsoltár. Nem tudjuk az író miért tette bele, ráadásul miért pont ide. Szinte biztos, hogy Saul halála után keletkezett, az utolsó vers alapján pedig az is valószínű, hogy a templomépítési szándék kapcsán kapott ígéret (7. fejezet) után. A 21-25. vers alapján ugyanígy valószínűsíthető, hogy a Betsabéval történt bűne előtt született.

Zsoltárok 81-82.

A 81. zsoltár egy ünnepi ének, de nem egyértelmű, hogy melyik ünnepen énekelték. A 4. versben található „ünnepünk” viszont nagy valószínűséggel a sátrak vagy sátoros ünnepre utalhat, ami a 7. hónapban volt, és többször hivatkozik rá a Biblia, mint „ünnepre”, „mi ünnepünkre”. A zsoltár keletkezési idejére nincs információnk. A 82. zsoltárban szereplő „istenek” inkább lehetnek a környező népek királyai, akik sokszor isteni lényként állították be magukat, de zsarnoként, gőgösen uralkodtak.

„Él az Úr, áldott az én kősziklám, magasztaltassék Isten, szabadító kősziklám!”

2. Sámuel 22:47

2011. szeptember 24., szombat

2. Sámuel 21.

Ez a fejezet egyértelmű, hogy nem követi időrendben az előzőt. A gibeóniak voltak azok, akik ravaszsággal - azt állítva, hogy nem is Kánaánban laknak, hanem „messze földön” - szövetséget köttettek Józsuéval, így nem irthatták ki őket, mint a többi népet. Mivel a Benjáminitáknak jutó területen laktak, Saul csőrét bökhette a dolog, és ezért törekedhetett a kiírtásukra, bár erről konkrétat nem olvasunk sehol. Az itt szereplő Barzillaj nem azonos az gileádival, aki Mahanaimban gondoskodott Dávidról (ld. 19. fejezet).

Zsidók 10:1-18

A szerző arról beszél, hogy még nem szűnt meg az áldozatok bemutatása, ezért is feltételezik Bibliakutatók, hogy a levél még a templom Kr.u. 70-ben bekövetkezett pusztulása előtt íródott.

„Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”

Zsidók 10:14

2011. szeptember 23., péntek

2. Sámuel 20.

Az itt „elvetemült”-nek (Károli: istentelen) fordított kifejezést többször megtaláljuk a Bibliában. Éli fiaira pl. az 1. Sámuel elején a Károli ugyanezt a kifejezést „Béliál fiai”-nak fordítja. Béliált pedig sokan a Sátánnal azonosítják. Séba, Saulhoz hasonlóan Benjámin nemzetségéből való volt, és itt valójában arról van szó, hogy nem tudták elfogadni, hogy a királyság Dávid személyében Júda nemzetségéhez került. Joáb újabb gyilkosságáról - Absalon megöletésével ellentétben - Dávid már tudomást szerez; ezért később Jóábnak felelnie kell majd.

Zsidók 9.

A szent sátor (és a templom) második rész a Szentek Szentje volt. Ide kizárólag az engesztelés napján, Jóm-kippurkor mehetett be a főpap. Ez a zsidó naptár szerinti 7. hó 10-én volt, a Gergely naptár szerint ez „mozgó” ünnep, szeptember 15. és október 14. közé esik. Ez az egyetlen zsidó ünnep, amire Isten böjtöt írt elő. A Szentek Szentjét egy kárpit (függöny) választotta el a szentélytől, ami az Úr Jézus halálakor felülről lefelé kettéhasadt, megnyitva az utat Istenhez mindenki számára.

„Krisztus pedig, mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való.”

Zsidók 9:11

2011. szeptember 22., csütörtök

2. Sámuel 19.

Dávid valószínűleg soha nem tudta meg, hogy Joábnak köze volt Absalon halálához - ezt majd látjuk az 1. Királyok elején is. Simei ekkor kegyelmet kap, viszont Salamonnak hagyott testámentumában Dávid megemlíti Simeit (is), aki el is nyeri büntetését.

Zsidók 8.

Ez, és a következő két fejezet egy Jeremiási prófécia (Jeremiás 31:31-34) kifejtése, magyarázata.

„olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült a mennyekben”

Zsidók 8:1b

2011. szeptember 21., szerda

2. Sámuel 18.
Hogy az Efraimi erdőt miért hívják annak, azt nem lehet pontosan tudni. A harc különlegessége, hogy nem a nyílt mezőn - ahogy egyébként szokás - folyt le. Érdekes, hogy nagyon sok ábrázolásban úgy láthatjuk, hogy Absalon a hajánál fogva akadt fenn, sőt az új fordítás is így hozza, viszont ez egyáltalán nem biztos, a legtöbb Bibliafordítás a „fejénél” kifejezést használja. Ez is egyike lehet azoknak a hibás sztereotípiáknak, amiket úgy terjesztünk, hogy nem nézünk utána...

Zsidók 7.
Melkisédek származásáról illetve az Ábrahámmal történt eset előtti és utáni életéről semmit nem mond a Biblia. Az egyértelmű, hogy valós történelmi alak volt - Sálem, vagy Jeruzsálem királya -, azonban a Biblia hallgatását használja fel az író arra, hogy Krisztushoz hasonlítsa. Ez a „hasonló” az Isten Fiához viszont kizárja, hogy Melkisédek az Úr Jézus testet öltése előtti megmutatkozása lett volna itt a Földön. Az író a kétféle papságban (Lévi - Melkisédek) a törvény alatti és a törvény utáni állapot közötti különbséget akarta bemutatni.

„Mert a törvény erőtlen embereket rendelt főpapokká, a törvény utáni eskü igéje pedig a Fiút, aki örökre tökéletes.”
Zsidók 7:28

2011. szeptember 20., kedd

2. Sámuel 17.
Absalon nem kérdezi meg az Urat, sem a papokat, így tudja Húsaj - Dávid „beépített embere” - meghiúsítani Ahitófel tanácsát. Húsaj nem biztos benne, hogy Absalon nem gondolja meg magát, azért küldi az üzenetet Dávidnak. A két fiatalember, akik a szolgálólánnyal találkoznak Cádók és Ebjátár papok fiai. Ahitófel feltehetően rájön, hogy a felkelés bukásra van ítélve Absalon bizonytalansága és önzése miatt, ezért végez önmagával. Érdekesség, hogy Dávid abba a Mahanaimba menekül, ahol Saul halála után Abnér Isbósetet, Saul fiát Izrael királyává tette. Amászá, Absalon hadvezérének apja nem biztos, hogy izraeli volt, a Krónikák könyve - és néhány más kézirat is - izmáeliként említi. Mellesleg Absalon unokatestvére volt, mivel az anyja, Abigal Dávid nővére volt.

Zsidók 6.
A 4-6. versek elég sok vitára, félreértésre ad okot. Az egyik jelentése, hogy keresztyének valóban elveszíthetik az üdvösségüket, de valószínűbb, hogy olyan magukat keresztyéneknek valló zsidókról szól, akik „megvilágosíttattak”, azaz hallották az evangéliumot, de a pusztában vándorló néphez hasonlóan hiába kóstolták meg a „mennyei” - Kánaáni - ajándékot, hitetlenségük miatt nem juthattak be oda, és továbbra is a saját erejükből akarnak üdvösséghez jutni („újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát”). A kárpit mögé való bemenetel utalás lehet arra, hogy az Úr Jézus halálakor a templom kárpitja - ami leválasztotta a Szentek Szentjét - kettéhasadt.

„erős bátorításunk van nekünk, akik odamenekültünk, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe.”
Zsidók 6:18b

2011. szeptember 19., hétfő

2. Sámuel 16.
Cíbá állítása Méfibósettel kapcsolatban nem biztos, hogy megállja a helyét, mert amikor Dávid majd visszatér Jeruzsálembe (bocs, hogy elmondom a sztori végét) Méfibóset ennek pontosan az ellenkezőjét állítja. Simeiről nem tudjuk hogyan állt rokonságban Saullal, Géra valószínű nem az apja volt, hanem az őse. Benjámin fiai között olvasunk egy Géra nevűt, ezért feltételezhető, hogy a „Géra fia” hasonló megjelölés lehet mint a papokra „Lévi fiai”.
Ne feledjük, hogy Húsaj szerepet játszik, a következő fejezetben látni fogjuk, hogy Dávid hűséges szolgája maradt! Absalon Akhitófel tanácsára Nátán próféciáját teljesíti be, amit az Betsabé esete után mondott Dávidnak. (ld. 2. Sám. 12)

Zsidók 5.
Melkisédek Sálam - Jeruzsálem - királya volt Ábrahám idejében, és egy személyben volt pap és király is. A papság az Ároni rend szerint nem rendelkezett királyi jogokkal; ennyivel is magasabb volt a Melkisédek szerinti papság. Erről többet fogunk olvasni még a 7. fejezetben. Melkisédekről egyébként az 1. Mózes 14. és a 110. Zsoltáron kívül csak itt, a Zsidókhoz írt levélben olvasunk; ennek megfelelően nem is tudunk róla túl sokat a Bibliából.

„és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.”
Zsidók 5:9

2011. szeptember 18., vasárnap

2. Sámuel 15.
A Károli fordításban a 7. versben szereplő 40 év feltehetően a Vulgata elírása; a King James is ezt fordítja, a többi fordítás - a Septuaginta alapján - mind 4 évet hoz; és feltehetően ez is a valós. Történetünkkor Absalon 30 körül lehet, tehát Dávid 40 éves uralkodásának bőven a második felében járunk már. Érdekes átgondoljuk Akhitófel szerepét annak ismeretében, hogy Betsabénak a nagyapja volt. Nem lehetetlen hogy tudomása volt Úriás halálának körülményeire vagy legalábbis sejtette a hátteret és ezért fordult Dávid ellen Absalon lázadásában.

Zsoltárok 79-80.
Mindkét zsoltár Izrael imádsága, a 79. Isten bocsánatáért és segítségéért, a 80. a helyreállításért. mindkettő a Babiloni fogság ideje alatt keletkezhetett.

 „URam, Seregek Istene, újíts meg bennünket!”
Zsolt. 80:20

2011. szeptember 17., szombat

2. Sámuel 14.

Joáb egyszerű békítő szándéka mögött komolyabb aggodalom is húzódhatott, ha figyelembe vesszük, hogy Absalon Dávidnak az élő legidősebb fia, a trón örököse. Joáb tehát attól is félhetett, hogy ha Absalont nem helyezi vissza Dávid a kegyeibe, akkor elindulhat a harc a trónért. (Ez nem is volt alaptalan, Salamon esetében látjuk majd…)

A sékelből volt a közönséges, a szent sékel, itt pedig a királyi súlymérték szerintiről olvasunk, amiről itt találkozunk egyedül, tehát valójában nem tudjuk mennyi…

Zsidók 4.

A fejezet eleje elég nehezen érthető. Az író valószínű arra akarja felhívni a figyelmét a zsidóknak, hogy Isten „nyugodalmába”, a mennybe jutás feltétele a hit, hasonlóan, mint ahogy azelőtt a Kánaánba való bejutás feltétele is az volt.

„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”
Zsidók 4:16

2011. szeptember 16., péntek

2. Sámuel 13.

Amnónt Dávid elsőszülött fiaként tartják számon, tehát elméletileg akár a trón örököse is lehetett volna. Támár ajánlata, hogy beszéljen a királlyal valószínűbb, hogy elterelés volt, mivel a Mózesi törvény határozottan tiltotta az ilyen kapcsolatot - még a 12 átokmondás között is szerepel. Érdekes, hogy valójában Dávidnak kellett volna ítélkezni Amnón felett, méghozzá halálos ítélettel, Absalon tettét viszont gyilkosságként kezeljük. Dávid valószínűleg saját bűne - Betsabé és Úriás - miatt bizonytalanodott el.

Zsidók 3.

A párhuzam Mózes és Jézus között több szempontból is érdekes. Egyiptom a bűnt jelképezi, és ahogyan Mózes „megszabadította” a népet Egyiptomból, úgy szabadított meg Jézus a váltságmunkájával bennünket a bűnből. Figyelemre méltó még egy párhuzam: a nép 40 éven keresztül láthatta az Úr tetteit a pusztában, Isten pedig a Lelke által az Úr Jézus halála és feltámadása után 40 évig munkálkodott még Jeruzsálemben, amit miután a nép szíve kemény maradt, a templommal együtt 70-ben leromboltak, a népet pedig szétszórták a nemzetek között.

„buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma”
Zsidók 3:13

2011. szeptember 15., csütörtök

2. Sámuel 12.

Dávid válaszából kiderül, hogy jól ismerte a törvényt, mert a négyszeres jóvátétel abban szerepel. Isten látta Dávid bűnbánatának őszinteségét, ezért neki nem kellett meghalnia, viszont érdekes, hogy négy fia halt meg: a most született fia betegségben, ezen kívül Ammón, Absalon és Dávid halála után Adónijjá is erőszakos halállal hal meg, ráadásul Ammónt és Adónijját saját (fél)testvére öleti meg. A másik büntetését Absalon teljesíti be, amikor Ahitófel tanácsára a palota tetejére sátrat huzat és ott a nép szeme láttára megy be apja ágyasaihoz.

Isten tökéletes megbocsátását jelzi, hogy a fejezet végén megadja Dávidnak a győzelmet Rabbá felett. Az említett korona kb. 34 kg súlyt nyomott, feltehetően koronázási jelkép volt, nem használták folyamatosan.

Zsidók 2.

Az angyalok által hirdetett ige alatt az író a törvényt érthette. Több utalást találunk a Bibliában - még István védőbeszédében is - arra, hogy angyalok aktívan részt vettek a törvény átadásában a Sínai hegyen.

„azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg”

Zsidók 2:9

2011. szeptember 14., szerda

2. Sámuel 11.

Az új fordítás szerinti „egy esztendő múlva” az előző fejezetben történt eseményeket követő évet jelenti. Sok fordítás úgy is hozza, hogy „a rákövetkező évben”.

Dávid eredetileg azért hívatta haza Úriást, hogy az a feleségével legyen, és a megfogant gyermeket sajátjának gondolhassa, de ez még lerészegítéssel sem sikerült. Dávidnak ezt a tettét a Biblia teljesen külön, egyedülálló esetként kezeli, az 1 Királyok 15:5-ben azt olvassuk, hogy „Dávid ugyanis azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, és egész életén át semmiben sem tért el attól, amit parancsolt neki, kivéve a hettita Úriás esetét.”

Zsidók 1.

Ki írta? Nem tudjuk. Sokan azt mondják, hogy írhatta Pál, sokan azt mondják, hogy nem. Isten nem tartotta fontosnak, hogy a tudomásunkra hozza. Egyébként két másik aspiráns is van: Barnabás - aki Pál társa volt az első missziós úton - és Apollós - őróla hétfőn írtam. Az író ismerte Timóteust, mert a 13:23-ban megemlíti, és biztos, hogy egy tekintélyes, az írásokat ismerő, megtért zsidó volt. Megírásának ideje pedig biztos, hogy 70 (a jeruzsálemi templom pusztulása) előtti, mivel következetesen jelen időben beszél a templomról és az áldozatokról.

„ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette.”

Zsidók 1:2

2011. szeptember 13., kedd

2. Sámuel 10.

Jerikó, ahova a megszégyenített embereket Dávid irányította valószínűleg körbekerítetlen városként, de legalábbis faluként működhetett, miután Józsué lerombolta, tehát valószínű nem volt lakatlan. Apró érdekesség, hogy az 1. Krónika ugyanennél az esetnél nem hétszáz, hanem hétezer harci kocsin küzdő ember megöléséről ír (18. vers vö. 1. Krónika 19:18) - valamelyik feltehetően másolási, vagy a felhasznált anyagbeli értelmezési hiba; túlságosan nagy jelentősége nincs.

Filemonnak írt levél

Pál ezt a levelet legvalószínűbb, hogy az első római fogságából írja 60 környékén - a Kolossé és az Efézusi levelekkel egyidőben. Filemon Kolosséban vagy a környékén élt, és bár neki szól a levél, a teljes gyülekezetet megszólítja. A levelet az a Tükhikosz vihette el - aki a Kolossé levelet is magával vitte ekkor Onézimosszal -, akiről a tegnapi részben olvastunk. A levél végén megtudhatjuk, hogy ezt a rövid levelet Pál saját kezűleg írta - sok levelét feltehetően inkább diktálta, esetleg csak a záró köszöntést írta saját kezűleg.

Patricia M. St. Johnnak van egy ifjúsági regénye, ami a levélben szereplő Onézimoszról szól.

„Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban”

Filemon 4. vers

2011. szeptember 12., hétfő

2. Sámuel 8-9

Dávid, bár tudja, hogy nem ő építheti fel a házat az Úrnak, a megszerzett hadizsákmányokat mind az Úrnak szenteli, amiket később Salamon fel is használ az Úr házának építésekor.

Méfibóset esete nem öncélú volt, és valójában nem is Saul miatt, hanem a Jónátánnal kötött szövetsége értelmében cselekedett így Dávid. Ez abból is kiderül, hogy maradt még más is Saul háza népéből, viszont ők nem Jónátán gyermekei voltak, és ővelük nem így járt el, sőt… de az majd a 21. fejezetben lesz!

Titusz 3

Artemászról itt olvasunk egyedül, Tükhikosszal azonban már az Ap.Csel-ben is találkozunk, Pál útitársaként második missziós útján. Utána is számos megbízatásban segít Pálnak. Zénás, akiről szintén csak itt olvasunk, és Apollós, akinek Akvilla és Priszcilla magyarázta el alaposabban az Isten útját Efézusban, a levél kézbesítői lehettek, akik útba ejtették Kréta szigetét. Titusz találkozott még ez a levél után Pállal, aki később Dalmáciába küldte őt szolgálni, ez a mai Albánia területe.

„nem az általunk véghez vitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket…”
Titusz 3:5

2011. szeptember 11., vasárnap

2. Sámuel 7.

Nátán prófétáról - akinek a fia Zábúd pap a két könyv lehetséges szerzői között vannak - itt olvasunk először. Ezután sokszor találkozunk vele, Dávid tanácsadójaként; Isten többször is vele küldte el az üzenetét Dávidnak. Dávid igénye, hogy az Úrnak házat (templomot) építsen emberileg teljesen jogos, Isten azonban más, nem feltétlen kisebb feladatot szánt neki: az államot kellett megszilárdítania, a környező ellenségekkel kellett a háborúkat megvívnia. Van, aki ezt úgy is tanítja, hogy Dávid azért nem építhetett templomot az Úrnak, mert túl sok vér tapadt a  kezéhez. Isten ígéreteit Dávid szövetségkötésként tekinti és később így is beszél róla. Ez a szövetség feltétel nélküli, hasonlóan a Nóével, Ábrahámmal és Fineással kötött szövetséghez, és a beteljesedés Krisztusra mutat, akinek a trónja szilárd lesz örökké.

Zsoltárok 78:40-72

Ászáfnak 11 zsoltárát olvashatjuk egymás után a 73-83. zsoltárokban. Ászáf Dávid egyik karmestere volt, amúgy Lévita, nem lehetetlen azonban, hogy a neki tulajdonított zsoltárok egy részét - mint akár ezt is - az utódai, „aszáfiták” írták. Ilyen értelmezés esetén a zsoltár íródhatott akár az ország kettészakadása után, viszont Júda törzse és Dávid kiválasztását tekinthetjük annak fényében is, amit épp párhuzamosan olvastunk a Sámuel könyvéből.

„Valóban, Uram, ó, URam, te vagy az Isten, és igazak a te ígéreteid.”

2Sám. 7:28

2011. szeptember 10., szombat

2. Sámuel 6.
A frigyláda korábban egy ideig a filiszteusoknál volt. Amikor ők visszaküldték, akkor tették új szekérre, amit Dávid is követ - hibásan, mivel azt a Mózesnek adott utasítás alapján rudakon kellett volna vinni, mégpedig a Lévi nemzetségéből származó Kéhát fiainak. Megérinteniük eredetileg azonban nekik sem szabadott! Isten az Uzzára mért csapással valószínűleg valójában Dávidot akarta figyelmeztetni a láda szentségére. Az eset talán hasonló lehet, mint Anániás és Zafira azonnali halála az Ap. Csel.-ben. Amikor már másodszor az előírt rendtartásnak megfelelően vitték a ládát, a hat lépés távolság arra volt elég, hogy meggyőződjenek, Isten elfogadta ezt a szállítási módot, áldása kíséri a láda vitelét.

Titusz 2.
Az előző fejezet utolsó szakaszában Pál a hamis tanítókról ír. Ennek a fejezetnek az elején azonban hangsúlyosan szembeállítja velük Tituszt: „Te azonban…”

„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”
Titusz 2:16

2011. szeptember 9., péntek

2. Sámuel 4-5.
Miután Dávidot harmadszor is felkenik királlyá (Sámuel, Júda, most Izráel), nagyon bölcsen egy olyan várost választ királysága központjának, ami a két országrész, Júda és Izrael határán van. Ezzel nem rendeli egyiket sem a másik fölé! A városról Ábrahám idejében már olvashatunk, Melkisédek Sálem - Jeruzsálem rövid neve - királya volt. Bár többször megpróbálta mindkét törzs (Júda és Benjámin) elfoglalni, ekkor is egy kánaáni nép, a Jebúsziak lakták.
Tírusz egy Földközi tengeri főníciai város volt. A szárazföldi útvonala kelet felé Izráelen vezetett keresztül, így Hírámnak fontos volt a jó kapcsolat az új uralkodóval - akit ezzel ő is elismert Izráel királyának.

Titusz 1.
Titusz levele a pásztori levelek közé tartozik, és egyike azoknak, amik alátámasztják azt az elméletet, miszerint Pál az Ap. Csel. végén olvasható első Római fogságából kiszabadult, és további missziós út(ak)ra ment. Korábbi útjain nem olvassuk, hogy járt volna akár Krétán (kivéve egy rövid megállás Rómába menet, fogolyként) akár Nikápolyban, ahol a levél szerint a telet tölteni szándékozta (Görögország nyugati, Itália felőli oldalán fekszik).
Bár Tituszról az Ap. Csel.-ben név szerint nem olvasunk egyáltalán, Pál leveleiben többször is előfordul, legutóbbi olvasásunkkor a 2. Timóteus végén is. Görög származású „pogány” volt, Pál bizalmas, közeli munkatársa, akit elég sok kényes feladattal (pl. adománygyűjtés) is megbízott. Pál még Barnabással együtt vitte fel őt a Jeruzsálemi zsinatra 49-ben, ahol az volt a téma, hogy a  pogányoknak milyen zsidó szokások betartását írják elő, Titusz pedig a megtért pogány „példa” volt. A levelet valószínűleg Korinthusból, 63 és 65 között esetleg még később írhatta, és Pál utolsó előtti fennmaradt leveleként tartják számon. (Az utolsó a 2. Tim. volt.)

„Dávid egyre jobban emelkedett és növekedett, mert vele volt az ÚR, a Seregek Istene.”
2. Sámuel 5:10

2011. szeptember 8., csütörtök

2. Sámuel 3.
Dávid felsorolt hat fia hat különböző asszonytól volt - és ezek között még nem volt ott Saul lánya, Mikal, akit ebben a fejezetben kér vissza Isbósettől. Az 5 Mózes 17 végén a „Király-törvényről”, azt olvassuk, hogy a királynak ne legyen sok felesége. Ez abból a szempontból is érdekes, mert - persze kérdés kinek mi a sok; Salamonnak 700 főrangú és 300 másodrangú felesége volt -, Istennek sohasem volt a tervében, hogy egy férfinak több felesége legyen. Ez feltehetően hasonló szabály lehetett, mint a válás, amiről Jézus azt mondja, hogy „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt.” (Mt. 19:8)
Habár a Biblia azt mondja, hogy Joáb testvére Aszáél véréért ölte meg Abnért, a gyilkosságára nincs mentség. Nem harcban történt és vérbosszúnak sem tekinthető, mert Abnér viszont harcban ölte meg Aszáélt. Bűne ekkor megtorlatlanul maradt, ám Dávid amikor átadja a hatalmat Salamonnak, felhívja a figyelmét Joábra, aki ki is végezteti

2. Timóteus 4.
Nem tudjuk, hogy Timóteus eljutott-e Pálhoz még annak mártírhalála előtt. Itt találkozunk újból (János) Márkkal, az evangélium szerzőjével, aki az okozója volt a Pál és Barnabás közötti vitának a második missziós út előtt. Példamutató, ahogy tudták rendezni a kapcsolatukat, és Pál halála előtt itt kifejezetten vágyódik Márk közösségére.
A nevek közül a rézműves Alexandrosz valószínűleg azonos az 1. Tim. 1:20-ban is említettel, és feltehetően ő is a gnoszticizmus híve lehetett. (ld. Szept. 6. bejegyzését)

„hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő”
2. Tim. 4:2

2011. szeptember 7., szerda

2. Sámuel 2.

Dáviddal volt Ebjátár pap, akinél az efód volt és feltehetően a hozzá tartozó hósen is. Ennek a része volt az úrim és a tummim, amik valójában a héber ABC első és utolsó betűi, jelentésük viszont "átok" és "beteljesülés". Ezek, számunkra talán kicsit meglepő módon sorsvetésre használt szent eszközök voltak, aminek a segítségével Isten akaratát állapították meg. Dávid tehát - az akkori időkben teljesen elfogadott módon - valószínű ezt használta, amikor „megkérdezte az Urat”.

2. Timóteus 3.

Az „utolsó napokban” kifejezés egy üdvtörténeti korszakot - a mennybemenetel és a visszajövetel közöttit - jelölhet inkább, mint közvetlen az Úr Jézus visszajövetele előtti időszakot , különben miért írná mindezeket Pál Timóteusnak. Persze az is lehet, hogy ők (is) meg voltak győződve, hogy az Úr Jézus rövidesen, akár még az ő életükben visszajön. A János ev. 22-ben feljegyzett mondat adhatott erre okot: Jézus pedig így szólt hozzá: "Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!" Persze János ad erre magyarázatot, de az evangéliumát csak jóval később, 85-90 között írja meg. A mondás azonban elterjedt az atyafiak között már korábban.

Jannész és Jambrész - bár az írások nem említik őket sehol név szerint - a zsidó hagyományok szerint a fáraó udvari varázslói, mágusai voltak, akik „versenyeztek” Mózessel a csapások létrehozásában; amit mint tudjuk a szúnyogokig meg is tudtak tenni, ott azonban elakadtak ("Isten ujja ez!”)

Antiókhia (a pizidiai; tehát nem azonos azzal, ahol először nevezték a hívőket keresztyéneknek), Ikónium és Lisztra az első missziós útjának az állomásai; Lisztrában meg is kövezték Pált, de túlélte. Timóteus Lisztrából származott, Pál a második missziós útján ott vette őt maga mellé.

„A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre;”

2. Tim. 3:16

2011. szeptember 6., kedd

2. Sámuel 1.

Sámuel 1. és 2. könyve eredetileg egy könyv volt, sőt, sokan a Királyok 1. és 2. könyvének nevezik (Orosz Bibliában találkoztam legutóbb ilyennel, ott a mi általunk Királyok könyveinek nevezetteket 3 és 4-nek írták). Szerzőjük ismeretlen, valamikor Salamon halála után, Kr.e. 950-930 körül íródhatott. Egy biztos, hogy nem Sámuel írta.

Sámuel 2. könyve Dávid 40 éves uralkodását írja le.

A látszólagos ellentmondás, miszerint Saul öngyilkos lett (kardjába dőlt) illetve az amálekita ölte meg abban oldódik fel, hogy az amálekita feltehetően látta Sault meghalni, elsők között érhetett oda, így jutott hozzá a fejdíszhez és a karkötőhöz, viszont tudhatott a Saul és Dávid közötti feszültségről, ezért próbálta hősként beállítani magát egy hazugsággal - ami viszont az életébe került. Dávid nagyon komolyan vette azt, hogy a királyságot mind Saul mind ő Istentől kapta, és Saul is az „Úr felkentje” volt. Korábban láthattuk, hogy többször is módjában lett volna végezni Saullal és elfoglalni emberileg jogos helyét a trónon - hisz Sámuel felkente őt -, ő azonban teljesen Isten kezébe helyezte ezt a döntést.

Jásár könyve. Józsué könyvében az a történet, amikor Gibeón ellen harcolnak és az Úr megállítja a napot (10. fejezet) szintén fel lett jegyezve Jásár könyvében. A 4. Mózes 21:14-ben említik „az Úr hadainak könyvét”. Vannak feltételezések, amik szerint ez azonos Jásár könyvével. Feltehetően egy verses jellegű irat lehetett, ami elveszett, Isten nem tartotta fontosnak, hogy a Szentírásba bekerüljön. Mellesleg több ilyen könyvre is találunk utalást a Bibliában pl. Salamon cselekedeteinek könyve (1. Kir. 11:41) Izráel Királyainak illetve Júda Királyainak történetéről szóló könyvek meg még jó pár próféta könyve.

2. Timóteus 2.

Pál a 4. és 5. versben ugyanazt a képet használja (harcos és sportember), amit majd magára is fog a jól ismert 4. fejezeti igékben („ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem”).

A 9. vers is azt erősíti, hogy ez a fogsága nem azonos az Ap. Csel. végi első római fogságával, mert ott „házi őrizetben” a saját maga által bérelt szálláson lakhatott.

Hümenaiosz - az ő nevével találkoztunk az 1. Tim 1:20-ban is - és Filétosz valószínűleg a korai gnoszticizmus hirdetői voltak. Erre a korai tanításra több levélben találunk utalást, többek között a szabadosságot hirdették, azzal, hogy az a test bűne, de attól a halálkor megszabadulunk. János 1. levele foglalkozik ezzel a témával bővebben, de lehet, hogy az 1 Korinthus 15:12-19 is erről a tanításról ír. A gnoszticizmus tanait csak a 2-3. század folyamán foglalták rendszerbe.

„Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül.”

2. Tim. 2:8

2011. szeptember 5. hétfő

1. Sámuel 30-31.

Ciklág: pontosan nem tudjuk hol van, Józsué 15:31-ben Júda örökségeként van megjelölve, tehát a dél-nyugati országrészben valahol. Vagy nem is foglalták el soha, vagy később került a Júda örökségével szomszédos Filiszteusok kezére.

Az Amálekiták voltak, akikkel Izrael legelőször megütközött az Egyiptomból való kivonulás - és a Vörös-tengeren való átkelés - után. Ekkor volt, amikor Mózes karját tartotta Áron és Húr míg a nép Józsué vezetésével harcolt. Ézsau - Jákób testvére - leszármazottjának tartják őket (1. Móz. 36:12 és 16). Isten Sault utasította, hogy írtsa ki a népet, de ő ezt nem tette meg maradéktalanul - erről olvastunk a 15. fejezetben. Dávid többször támadta meg őket, most kihasználták a védtelen várost a bosszúra.

A filiszteusok az endori asszony által megidézett Sámuel (hogy ő volt-e valóban ez más kérdés) szavai szerint megverik Izraelt. Bár Sámuel Sault és a fiait említi, akik meg fognak halni, Isbóset feltehetően nem volt ott, ezért túléli - vele később még találkozunk.

2. Timóteus 1.

A 2. Timóteus Pálnak az utolsó levele a Bibliában - időrendi sorrendben. Közvetlen halála előtt, Római fogságból írja feltételezések szerint valamikor 67 őszén (a hagyományok szerint 68 tavaszán halt mártírhalált). Az ún. pásztori levelek közé tartozik, amiket - a fennmaradt levelek közül - egymás után írt: az 1 Timóteus és a Titusz levél valamikor 63 és 65 között keletkeztek; ekkor Pál missziós úton volt.

Pálnak a feltételezések szerint ez a második fogsága Rómában, az elsőről az Ap. Csel végén olvasunk. A levelet vagy személyesen írta, vagy Lukács jegyezhette le. Ez egy megszokott dolog volt abban az időben; Pál sok levelét diktálta, sokszor csak a köszöntést írta saját kezűleg.

Timóteus ekkor Efézusban volt. Nem lehetetlen, hogy a levelet Tikhikusz vitte el neki (4:12).

Ez a 2. levél sokkal személyesebb hangvételű, mint az első. Az elején kiderül, hogy nemcsak az édesanyja volt Timóteusnak hívő zsidó (ezt az Ap.Cselből tudjuk), hanem a nagymamája is (és azt már tényleg csak a gyengébbek kedvéért: habár "fiaként említi" az apja nem Pál volt…).

Az első fejezetben több névvel is találkozunk. Róluk nem tudunk semmi többet; más levelekben, könyvekben nem jelennek meg: Fügelosz, Hermogenész és Onéziforosz (vele a levél végén még találkozunk).

„Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt”
2. Tim. 1:8